Egyszer régen
Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél. – Már
tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.
De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás
után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges
királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a
király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát
megígérte, hogy azonnal intézkedik.
Megígérni
könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király
kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.
– Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a
vaj…he, he, he!
A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott.
Aztán elmesélte Zakinak – így hívták az udvari bolondot, – hogy mi nyomja a
lelkét.
– Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot,
és kérdezd meg a királynőt, hogy miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.
– Ó persze! – kapott fejéhez a király, azonnal fel is
hívom. – Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!
Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt,
és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a
Tavasztündér elveszette a varázspálcáját.
A királyné bosszúsan elmesélte, hogy tündére most is
elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával
alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta,
hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz,
se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.
– Mit nem képzel
ez a Tél Király! – kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király
elmondta a történteket. – Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.
A király
nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első
udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.
– Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi
jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.
Erre aztán a király saját fenséges kezével akkora pofont
adott bolondjának, hogy annak még a füle is belecsendült. A csattanásra
berohant ám a királylány, mert éppen a kulcslyukon leselkedve mindent hallott.
Haragosan megdorgálta fenséges apját.
– Hogy merted pofon vágni? Felajánlotta, hogy elmegy és
megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal,
az is lehet, hogy megfagy az úton, és akkor nem lesz, aki bolonduljon értem.
Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a
királyságot, mégpedig a szerelem.
– Akkor se adom egy udvari bolondhoz a lányomat! –
kiáltotta. – Legfeljebb egy herceghez – mosolygott a bajsza alá. – Ha
megtalálod a varázspálcát, kinevezlek Zakariás hercegének és megkapod egyetlen
lányomat, egyetlen távrecsegőmet és üres kincstáramat.
Több nem is
kellett a fiataloknak, hosszas búcsúzkodás után Zaki elindult. Ment, mendegélt,
és bizony sok akadállyal és nagy hideggel kellett megküzdenie. Meseország lakói
viszont mindenütt örömmel látták és segítették. Együtt kutattak a varázspálca
után, benéztek még az egérlyukakba is. De hiába, sehol nem találták. Persze a
gyerekek – mit sem sejtve a veszélyről – vidáman játszottak. Boldogan fogadták
a különös ruhában érkező Zakit. Még a csörgősipkáját is felpróbálták. A
keresgélésben ők is segítettek, bár sehogy se értették a dolgot, mert a télnek
is örültek. Azt pedig el se tudták képzelni, hogy a tavasz ne érkezzen meg.
Hiába volt a sok segítség, a varázspálca nem került elő. Akkor aztán Zaki
fáradtan, éhesen és a hidegtől reszketve ment, ment újra tovább.
– Nem adom fel ilyen könnyen – fogadkozott magában.
De akárhogy fogadkozott, egyre jobban gyengült. Ráadásul
szembekerült a zord Tél Királlyal is, aki nagyot kacagott rajta, amikor az
elcsigázott ifjút meglátta.
– Soha nem találod meg, hamarosan megfagysz! – kiáltotta,
és jól meg is rázta.
Szegény Zaki hiába csapott a Tél Király kezére, még
jobban fázni kezdett. Már csak vánszorgott, amikor egy havas mezőre ért. A mező
közepén furcsa alak állt, és mintha neki integetett volna. Összeszedve utolsó
erejét, odavánszorgott. Akkor látta, hogy az csak egy ember nagyságú hóember.
– Áh! Már a halálomon vagyok. A szemem is káprázik –
sóhajtotta és leült.
Ott aztán – csak úgy magában – elkezdte mondani az összes
baját, kutatásának célját. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a hóember
válaszolgat neki. Olyasmiket, hogy szívesen segítene, de a helyhez kötöttsége
ezt nem teszi lehetővé.
– Annak viszont nagyon örülnék, ha a barátodnak fogadnál
és megölelnél – mondta. – Látod, itt állok a semmi közepén, és te vagy az
egyetlen, aki barátságosan közeledtél hozzám.
Zaki furcsállta a kérést, meg aztán nagyon át is volt
fázva. Ha megölelem ezt a jéghideg hóembert, talán oda is fagyok hozzá. Így
morfondírozott magában, amikor meglátta, hogy a hóember szeméből jégkönnyek
potyognak. Zaki egy pillanatig döbbenten nézte, aztán felugrott, és meghatottan
átölelte.
Ekkor aztán csodák csodája, hirtelen eltűnt a tél, és egy
virágos mezőn találta magát. De eltűnt a hóember is, és a helyén ott csillogott,
villogott a Tavasztündér varázspálcája. A hóember mégse tűnt el teljesen, a
felhők közül kiáltott barátjának:
– Jövőre újra találkozunk!
Zaki most értette meg, hogy segíteni akart neki, amikor
arra kérte, hogy ölelje meg. Tudta, hogy akkor elolvad, és előkerül a
varázspálca. Meseország megmentéséért feláldozta magát.
A Tél Királyt viszont majdnem megütötte a guta, hogy egy
– szerinte – semmirekellő udvari bolond túljárt az eszén, és megtalálta a
varázspálcát. Zaki visszaintegetett a hóembernek, aztán boldogan szaladt a
varázspálcával. Alig haladt néhány métert, szembetalálkozott a Tavasztündérrel,
aki örömmel átvette tőle, és egykettőre kivirult az egész Meseország.
A mese végén Zaki elnyerte a
királylány kezét, a király távrecsegőjét és üres kincstárát. De hamarosan azt
is megtöltötte, sőt, gazdaggá tette az egész országot. Hogyan? Azzal a
képességével, hogy mindenkit meg tudott nevettetni. Így aztán a vidámságra
vágyó emberek a világ minden tájáról özönlöttek Meseországba, és örömmel
fizettek Zaki tréfás műsoráért. Az ifjú házaspár még most is boldogan él. A Tél
Király pedig belátta, hogy a szerelem és a szeretet ereje sokkal erősebb nála,
és azóta se vágyódik kizárólagos uralkodásra. Még azt is beszélik, hogy Zaki
tréfáin ő is nagyokat nevet. Amikor halljátok a jégcsapok zörgését, a Tél
Király éppen akkor kacag a legjobban.
