2017. február 23., csütörtök

Álomhajó


     

 


Aludni szeretek, aludni jó,
mert elindul velem egy nagy hajó.
Utasa megannyi tarka sereg,
királyok, tündérek és hercegek.

Amikor meglátnak köszöntenek:
- De jó, hogy megjöttél te kisgyerek.
Velük járhatom a tengereket,
a kapitányuk is én lehetek.

Van egy kis sziget, mely igen csodás,
ott lakik régóta egy óriás.
Nem félek tőle, mert vidám fickó,
igaz, hogy nagyra nőtt, de szíve jó.

Vidáman fogad, ha megérkezem,
és mindig boldog, hogy játszhat velem.
Mikor a vállára felültet ő,
magasabb vagyok, mint a hegytető.

Egy éjjel kalózok támadtak rám,
de persze kéznél volt a parittyám.
Ettől a sok zsivány úgy megijedt,
elúsztak, és szabad lett egy sziget.

A sziget lakói éljeneztek,
azt mondták királyuk én lehetek.
Koronát, kincseket hoztak oda,
de én már vágyódtam újra haza.

Így szóltam : - Köszönöm jó emberek,
nem kell a királyság, a kincsetek,
mert van egy kis ország, egy kis falu,
ott vár sok jó barát, és az anyu.

És reggel amikor hazaértem,
anyunak én mindent elmeséltem.
Nem lettem király, és hős se talán
de büszkén nézett rám édesanyám.

Aludni szeretek, aludni jó ,
elvisz, és visszahoz az a hajó.
Sok kaland történik éjjel velem,
de mégis itthon a legjobb nekem.



2017. február 20., hétfő

Apu altat


     
           

Ha anyu helyett
apu altat el,
ő is igyekszik,
ő is énekel.
Egy kicsit rekedt,
dörmi a hangja,
és ha megpuszil
megszúr a bajsza.
De azért mindig
visszapuszilok,
és egész éjjel
róla álmodok.

Anyu mesélj


                                       

          Juhász M


Alszik erdő és a rét,
alszik minden régen,
csak te vagy még kicsikém,
csak te vagy még ébren.

Mondtam mesét számtalant,
dalt is énekeltem,
mégsem alszol, így kérlelsz
-Anyu mesélj nékem.

Újra kezdem a mesét,
és mikor elvétem,
kijavítod, s elmondod
ahogy én meséltem.

Hogyha elnyom az álom,
már azonnal hallom:
- Anyu kérlek mondd tovább,
hiszen még nem alszom

Álmos vagyok, aludjunk
rimánkodom néked,
de te egyre könyörögsz:
- Csak még egyet kérek.

Te találod ki anyu
a legszebb meséket,
csak még egyet szeretnék,
azt a csodaszépet.

Melyik volt a csodaszép
de jó volna tudni,
és így éjfél körül, már
végre elaludni.

Fátyolfelhőn tündérek,
törpék jönnek értem,
elalszom, és a mesét
 te mondod már nékem. 


2017. február 19., vasárnap

Ha én király lennék!




Ha én király lennék,
tudjátok mit tennék?
Házat építenék
anyának, apának,
és egy még nagyobbat
az egész világnak!
Ha én király lennék,
nem lenne több árva,
elférnének együtt
abban a nagy házban.
Nem volna több koldus,
nem volna több szegény,
mindenkinek jutna,
a királynál ebéd.
De tudom, hogy király
csak akkor lehetek,
ha az iskolában
mindig jól felelek.
Ott majd kitanulom
a bölcs királyságot,
s Mátyás király módra
járom a világot.
Ha én király lennék,
soha nem feledném
azt, hogy én is voltam
egykor szegény legény.
A cipőmnek most is
lyukas lett a talpa.
Legyek akkor inkább
király helyett,…varga?
A varga is szegény,
akkor mit is tegyek?
Legjobb lesz, ha előbb
iskolába megyek!
Aztán évek múlva,
hogyha jól tanulok,
lyukas cipőmben is,
királyságra jutok!

Tudós leszek!


Tudományom igen nagy már,
tudom, hogy a Föld forog,
és ilyenkor néha én is,
mikor erről tanulok.

Univerzum, mint egy léggömb
állandóan növekszik,
tizenötmilliárd éves,
és még nem is öregszik

Nem a Föld a középpontja,
talán az nincs is neki,
ötmilliárd éves Földünk
ezt sértetten viseli. 

Mindezt nekem tudni illik,
akkor is, ha nem látom,
s míg a földön sétálgatok,
a Világűrt biflázom.

Hogy miből is áll az anyag,
hogy jött létre az atom,
van-e kisebb anyag ennél,
már álmomban is fújom. 

Atommagok, elektronok
összeálltak, ahogy kell,
protonok és neutronok,
fejem tőlük robban fel.

Már a csillagoknál tartok,
éjjel-nappal azt látok,
hullócsillag lesz belőlem,
ha kérdez a tanárom.

Hány csillag van, azt ki tudja,
megszámolni nem lehet,
de ebben a zsibvásárban,
talán rendet tehetek.

                            Vannak köztük kékek, sárgák,
                            sőt még vörös is lehet,
                            a szerint hogy melyik forró
                            és melyik a hidegebb. 

                            Óriások, fehér törpék,
                            mosolyognak felettem,
                            örülnek, mert a suliban
                            kitűnőre feleltem.

                                    

Farsangolunk


                                                 
Van nekünk jó hangszerünk,
lábos, fazék, fakanál,
sej, haj, dínomdánom,
kezünk, lábunk, arra jár.

Van nekünk jó táncosunk,
seprű, partvis, falapát,
sej, haj, dínomdánom,
a két lábunk azzal jár.

                                                          Van nekünk sok dalnokunk,
                                                          kutya, macska, papagáj,
                                                          sej, haj, dínomdánom,
                                                          forog a föld meg nem áll!
                                                           

                                                           Hogyha forog, hadd forogjon,
                                                           hallják majd a túloldalon,
                                                           hogy farsang van minálunk,
                                                           világbulit csinálunk!





2017. február 14., kedd

Az elveszett varázspálca




      Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél. – Már tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.
De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.
      Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.
– Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj…he, he, he!
A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak – így hívták az udvari bolondot, – hogy mi nyomja a lelkét.
– Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot, és kérdezd meg a királynőt, hogy miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.
– Ó persze! – kapott fejéhez a király, azonnal fel is hívom. – Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!
Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt, és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a Tavasztündér elveszette a varázspálcáját.
A királyné bosszúsan elmesélte, hogy tündére most is elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta, hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz, se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.
 – Mit nem képzel ez a Tél Király! – kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király elmondta a történteket. – Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.
      A király nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.
– Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.
Erre aztán a király saját fenséges kezével akkora pofont adott bolondjának, hogy annak még a füle is belecsendült. A csattanásra berohant ám a királylány, mert éppen a kulcslyukon leselkedve mindent hallott. Haragosan megdorgálta fenséges apját.
– Hogy merted pofon vágni? Felajánlotta, hogy elmegy és megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal, az is lehet, hogy megfagy az úton, és akkor nem lesz, aki bolonduljon értem.
Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a királyságot, mégpedig a szerelem.
– Akkor se adom egy udvari bolondhoz a lányomat! – kiáltotta. – Legfeljebb egy herceghez – mosolygott a bajsza alá. – Ha megtalálod a varázspálcát, kinevezlek Zakariás hercegének és megkapod egyetlen lányomat, egyetlen távrecsegőmet és üres kincstáramat.
      Több nem is kellett a fiataloknak, hosszas búcsúzkodás után Zaki elindult. Ment, mendegélt, és bizony sok akadállyal és nagy hideggel kellett megküzdenie. Meseország lakói viszont mindenütt örömmel látták és segítették. Együtt kutattak a varázspálca után, benéztek még az egérlyukakba is. De hiába, sehol nem találták. Persze a gyerekek – mit sem sejtve a veszélyről – vidáman játszottak. Boldogan fogadták a különös ruhában érkező Zakit. Még a csörgősipkáját is felpróbálták. A keresgélésben ők is segítettek, bár sehogy se értették a dolgot, mert a télnek is örültek. Azt pedig el se tudták képzelni, hogy a tavasz ne érkezzen meg. Hiába volt a sok segítség, a varázspálca nem került elő. Akkor aztán Zaki fáradtan, éhesen és a hidegtől reszketve ment, ment újra tovább.
– Nem adom fel ilyen könnyen – fogadkozott magában.
De akárhogy fogadkozott, egyre jobban gyengült. Ráadásul szembekerült a zord Tél Királlyal is, aki nagyot kacagott rajta, amikor az elcsigázott ifjút meglátta.
– Soha nem találod meg, hamarosan megfagysz! – kiáltotta, és jól meg is rázta.
Szegény Zaki hiába csapott a Tél Király kezére, még jobban fázni kezdett. Már csak vánszorgott, amikor egy havas mezőre ért. A mező közepén furcsa alak állt, és mintha neki integetett volna. Összeszedve utolsó erejét, odavánszorgott. Akkor látta, hogy az csak egy ember nagyságú hóember.
– Áh! Már a halálomon vagyok. A szemem is káprázik – sóhajtotta és leült.
Ott aztán – csak úgy magában – elkezdte mondani az összes baját, kutatásának célját. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a hóember válaszolgat neki. Olyasmiket, hogy szívesen segítene, de a helyhez kötöttsége ezt nem teszi lehetővé.
– Annak viszont nagyon örülnék, ha a barátodnak fogadnál és megölelnél – mondta. – Látod, itt állok a semmi közepén, és te vagy az egyetlen, aki barátságosan közeledtél hozzám.
Zaki furcsállta a kérést, meg aztán nagyon át is volt fázva. Ha megölelem ezt a jéghideg hóembert, talán oda is fagyok hozzá. Így morfondírozott magában, amikor meglátta, hogy a hóember szeméből jégkönnyek potyognak. Zaki egy pillanatig döbbenten nézte, aztán felugrott, és meghatottan átölelte.
Ekkor aztán csodák csodája, hirtelen eltűnt a tél, és egy virágos mezőn találta magát. De eltűnt a hóember is, és a helyén ott csillogott, villogott a Tavasztündér varázspálcája. A hóember mégse tűnt el teljesen, a felhők közül kiáltott barátjának:
– Jövőre újra találkozunk!
Zaki most értette meg, hogy segíteni akart neki, amikor arra kérte, hogy ölelje meg. Tudta, hogy akkor elolvad, és előkerül a varázspálca. Meseország megmentéséért feláldozta magát.
A Tél Királyt viszont majdnem megütötte a guta, hogy egy – szerinte – semmirekellő udvari bolond túljárt az eszén, és megtalálta a varázspálcát. Zaki visszaintegetett a hóembernek, aztán boldogan szaladt a varázspálcával. Alig haladt néhány métert, szembetalálkozott a Tavasztündérrel, aki örömmel átvette tőle, és egykettőre kivirult az egész Meseország.
      A mese végén Zaki elnyerte a királylány kezét, a király távrecsegőjét és üres kincstárát. De hamarosan azt is megtöltötte, sőt, gazdaggá tette az egész országot. Hogyan? Azzal a képességével, hogy mindenkit meg tudott nevettetni. Így aztán a vidámságra vágyó emberek a világ minden tájáról özönlöttek Meseországba, és örömmel fizettek Zaki tréfás műsoráért. Az ifjú házaspár még most is boldogan él. A Tél Király pedig belátta, hogy a szerelem és a szeretet ereje sokkal erősebb nála, és azóta se vágyódik kizárólagos uralkodásra. Még azt is beszélik, hogy Zaki tréfáin ő is nagyokat nevet. Amikor halljátok a jégcsapok zörgését, a Tél Király éppen akkor kacag a legjobban.